Az persze tény és való, hogy ezen sorozat műfaja nem tiszta urban fantasy, hovatovább még csak fantasy sem, sokkal inkább paranormális románc enyhe történelmi színezettel.
A szín, mármint az elsődleges, Skócia, az idő az Úr 1513. éve.
A skót klánokban dúl a nemzeti öntudat, a trónon történelmi szempontból kevéssé jelentős IV. Jakab király ül, az egyszerűbb népek meg még nyomokban hisznek a régi druida legendákban, persze ki kevéssé, ki erőteljesebben.
Elárulom, azoknak van igazuk, akik babonásabbak.
Az emberek apró-cseprő problémái mellett ugyanis egy másik síkon folyik a tündérek mindennapi csatározása, vagyis inkább a büszkeség és unalom érdekes egyvelege miatti harca.
A történet legelején a Tündérkrónikákban már említett Aiobheal, a Seelie udvar királynője ugyanis bedobja beszédtémának a legutóbb hallott pletykát, miszerint él egy férfi a közelben, aki nemcsak, hogy minden nőt az ujja köré csavar, de az ez utáni elégedettségi rátája vetekszik kedvenc ágyásáéval, egyszerű, földi halandók által használatos nevén Adam Blackével. A Tuatha De Danaan hercege persze ugrik a dologra, így a kihívás elfogadva, ezzel megpecsételve az emlegetett szerencsétlen földi halandó, tisztes nevén Sidheach James Lyon Douglas, de egyszerűen csak Hawkként emlegetett sorsát.
Ráadásul Dalkeith urának alapjáraton sincs szüksége ellenségekre olyan barátok mellett, mint Grimm, aki szárnysegédjeként ahelyett, hogy segítene leépíteni a hoppon maradt hölgyikéket, inkább hullócsillag-kívánósat játszik cimborája kárára.
– És mit kívántál, Grimm? – Hawk ugyanazzal a könnyed nemtörődömséggel tette fel a kérdést, amivel a nőügyeit szokta intézni.
Grimm lassan, ráérősen elmosolyodott.
– Egy lányt, aki nem akar téged. Egy csinos, nem, egy földrengetően gyönyörű lányt, aki okos és bölcs is a tetejébe! Olyasvalakit, akinek tökéletes az arca, tökéletes a teste, és a tökéletes szájacskájával tökéletesen mondja neked, tökéletes barátocskám, hogy: nem. És azt is kívántam még, hogy hadd nézhessem végig a csatát!
Ezzel persze meg is van a baj, mert Grimm a kívánságával pontosan annak a megoldását adja Adam kezébe, amivel az jól megszívathatja főhősünket.
Nem is teketóriázik sokat a tündérherceg, útra kel időn és téren át, hogy megtalálja a tökéletesen Hawk-rezisztens fehérnépet, hogy aztán emberi bábként elmarionettezzen velük a maga és a tündérkirály szórakoztatására.
Szóval ezen kis kellemetlen közjátékok hatására fordul fel fenekestül Adrienne de Simone világa, aki az Úr 1999. évében tengeti naív és már-már depresszív mindennapjait, előbb New Orleansban, később Seattle-ben. Adam ugyanis úgy gondolja, hogyha kiszakítja a lányt a saját idejéből, és visszahajítja a középkori Skóciába, egy érdekeinek megfelelő megrendezett nász keretében megnyomoríthatja Hawk életét.
A film forog, az alkotó pihen. Illetve egyy frászt pihen, ugyanis személyes jelenlétével is kavar, hiszen ha egy Seelie herceg egrecéroztatja a kiszemeltjét, akkor semmit nem bíz a véletlenre.
Nagyjából ennyi az alapkonfliktus, és gondolom nem árulok el egetrengető titkokat, ha felfedem, ami ezután jön, az a szerelmesek évődése, mégis azt kell javasolnom mindenkinek, hogy ez a könyv megéri az árát.
Egyrészt azért, mert romantikus könyvként kiváló párórás szórakozást nyújt, nem hoz se többet, se kevesebbet a szerelmi szál, mint ami elvárható a műfajtól. Pláne annak ismeretében, hogy 1999-ben íródott a könyv - nagyjából a Szex és New York indulásával egyidőben, és az is milyen cukin kis gagyi volt az elején, de aztán hogy kinőtte magát -, másrészt meg első könyves íróként még bizony fellelhetőek bizonyos túlkapások, giccses fordulatok Moning eszköztárában.
És mégis, minden hibája ellenére, már ebben a könyvben is, már akkor és ott, a múlt évezred legvégén, az íróasztala felett görnyedve megcsillan a potenciál Karenünknél, apró pillanatokra már A Felföld ködén túlnál is láttatni engedi, hogy mivé fogja kinőni magát, fellibben az az emberek és tündérek világát elválasztó fátyol, és mi beleshetünk mögé.
Elképesztően izgalmas (lesz) végigkövetni a sorozat minden egyes részén keresztül, hogy válik Karen Marie Moningból az olvasóit a végtelenségig őrületbe kergető, (jogosan!) lázas rajongásra késztető KAREN MARIE MONING.
Nagyság van már ebben a könyvben is, és pont az bizonyítja ezt, hogy ez a kötet még olyan kis egyszerű, mégis bemászik az emberbe egy meg nem fogható érzés. Ráragad az olvasóra egy sejtés, egy intuíció, ami miatt Adam Blacket látja néha kirajzolódni a szeme sarkából, ahogy az erkélyről mintha épp figyelne, ahogy libben a függöny egy-egy szellő nélküli pillanatban, ahogy szinte hallani a Seelie udvar zajának suttogássá szelidült hangját, amikor csendben elmereng az ember.
Szellemkép még ez a rész, de nem délibáb!
Kötelező alapdarab a Felföldi krónikák minden része a Moning-rajongók számára, és nagyon ajánlott vétel a romantikus irodalom iránt lángolóknak. Az időutazós témára szomjazóknak meg hiánypótló regényfolyam, pláne annak, aki Outlander-rajongó, mert a skót életérzés kezdő kötet létére is nagyon erősen árad a történetből.
És természetesen amiatt is roppant bizakodó vagyok, mert külföldi oldalakat olvasgatva azt látom, a megérzésem egyáltalán nem csal, minden egyes résszel jobb és jobb lesz a sorozat, egyre erősebben csúszunk bele abba az örvénybe, amit a Tuatha De Danaan kavar fel körülöttünk.
És még csak ezután jönnek majd a MacKeltarok, akik szintén cameóztak már a Tündérkrónikákban.
Szóval nem, számomra nem lett szerelem Moningtól a Tündérkrónikák, de van egy olyan érzésem, hogy a Felföldi krónikák viszont az lesz.
