A 2008-ban Pulitzer-díjat nyert Junot Díaz kötete - melyet dedikálhatna akár az ezerarcú szerelmnek - egymáshoz kapcsolódó történetek füzére, melyeknek vissza-visszatérő főhőse - akit részben Díaz saját élményei hívtak életre - különleges, dominikai származású férfi. Yunior New Jersey-ben éli a kívülálló bevándorlók életét sorstársaival, miközben azzal vívódik látszólag rideg és érzelmi némaságba burkolózó családi környezetében, hogyan dolgozza fel a feldolgozhatatlant: az életet és a halált, legyen az testvére elvesztése vagy pedig ezerfényű szerelmeinek az elmúlása. Yunior karaktere az örökül kapott kimért távolságtartás és az önmagában rejlő, meg nem élt, fel nem dolgozott, roppant érzékenység koordináta rendszerében szenved - de él, egyik napról a másikra, akárcsak a többi nehéz sorsú, de életerős karakter, akiket megismerhetünk a történetek során.
“Rafa haldoklott. Szar volt. Akkor már csak én és Mami gondoskodtunk róla, és nem tudtuk, mi a fenét csináljunk, mi a fenét mondjunk. Szóval egyszerűen nem mondtunk semmit. Anyám amúgy sem volt ömlengő természet, amolyan eseményhorizont személyiség volt; a szarság egyszer csak elérte, és sosem lehetett tudni, hogyan reagál rá érzelmileg. Mintha mindent csak befogadott volna, mint a fekete lyuk; sosem jött ki belőle se fény, se hő. [...] Tizenhét és fél éves voltam ekkor. Annyi marihuánát szívtam akkoriban, hogyha egy órára emlékszem azokból az időkből, az is sok.”
A különböző szereplők olyan sokoldalúan emberiek, hogy szinte érezzük, amint elsétálnak mellettünk az utcán és megkérdezik, hol találhatnak egy kávézót a környéken. Érezzük a ruhájuk öblítőjének illatát, a szemükbe nézünk - és saját magunkat látjuk benne visszatükröződni, még akkor is, ha ezt nem akarjuk azonnal észrevenni - mert bosszantóan gyarlók és zavarbaejtően igazak egyszerre.
“A nőd rájön, hogy megcsalod. (Ami azt illeti, a jegyesed, de hé, nemsokára egyáltalán nem számít.) Rajtakaphatott volna egy lánnyal, rajtakaphatott volna két lánnyal, az oké, de mivel olyan totálisan balfasz vagy, aki az e-mail fiókjának törölt elemeit nem képes rendesen kitörölni, több mint ötven rendbeli félrelépésen kapott. Igaz, hogy hat év alatt, de akkor is. [...] Persze te is menten megesküdtél, hogy nem csalod meg. Megesküdtél, hogy nem csalod meg. Megesküdtél, hogy nem. Megesküdtél. És megcsaltad.”
Junot Díaz olyan sodró lendületű mesélő, aki az emberi tökéletlenségben képes megvillantani egyfajta profán tökéletességet. A szereplőket egyszerre szánjuk és haragszunk rájuk, minden sorban velük mozdulunk; ez a kötet emberi sorsokat lélegez ki magából. Csak az olyan nagy formátumú, az életre minden pillanatban szenzitív írók képesek megragadni a különböző érzelmek villanásait és megformálni őket egy ilyen nyersen érzelmes történetfüzérben, akik nem csak az emberek fejébe, hanem egyenesen a lelkébe látnak. Díaz egy közülük. Az író elbeszélő stílusa olyan, mint egyfajta ráolvasás. A történetek az első mondattól szinte megszakíthatatlanul hömpölyögnek egészen az adott fejezet utolsó gondolatáig; mintha Díaz egy levegővel mesélné el őket - lebilincsel, elhallgattat, behúz, bevon. Eközben azon kapjuk magunkat, hogy szinte csak akkor veszünk levegőt, mikor ő vagy novelláinak férfi és női karakterei; olyanokká válunk, mint a gyerekek, akik játékból a búvárok merülését egy szusszal igyekeznek végigkövetni a tévé előtt.
“Ramón megint arról az emberről beszél, aki leesett a gerendáról. Mit csinálnál, ha velem történt volna? kérdi újra.
Találnék magamnak egy másik férfit, felelem neki.
Mosolyog. Tényleg? Na és hol találnál?
Vannak barátaid, nem?
Milyen férfi érne hozzá egy halott noviájához?
Nem tudom, felelem. Talán nem kéne elmondanom senkinek. Találhatnék magamnak férfit, ahogy téged találtalak.
Látnák rajtad. Még a legnagyobb bruto is látná a halált a szemedben.
Az ember nem gyászol örökké.
Van, aki igen. Megcsókol. Fogadok, hogy te is azt tennéd. Engem nehéz pótolni. Ezt mondják nekem a kenyérgyárban.
Mennyi ideig gyászoltad a fiadat? Már nem csókol. Enriquillo.
Sokáig gyászoltam. Még mindig hiányzik.
Nem látszik rajtad.
Nem néztél meg elég alaposan.
Nem hiszem. Nem látszik.
Leengedi a kezét maga mellé. Nem vagy te okos nő.”
Díaz regényét nem illetjük “letehetetlen” jelzővel; ahogyan a szerelmet sem azonosítjuk kizárólag boldogsággal, vagy fájdalommal. Az abszolút igazságokat és azok magyarázatát nem érdemes ebben a könyvben keresni, az élet nagy kérdéseit Junot Díaz mégis körbejárja: sorsokat, szerelmeket és felkavaróan emberi pillanatokat tár fel ítéletektől mentesen, nyitva hagyva őket, hogy a számunkra igazán fontos, saját válaszainkat mi magunk találjuk meg a sorai között. Ideje megkeresni őket!
